Hajnali

Hajnalinak mindig is volt egy olyan érzése, hogy az élet szereposztása nincs egészen rendben. Mert mások mintha eleve főszerepre születtek volna. Gond nélkül összeszereltek egy polcot, első próbálkozásra működtették a parkolóautomatát, úgy frissítették a telefonjukat, hogy közben nem törölték le a gyerekeikről készült összes fényképet - és mindezt fél kézzel intézték, néha egyszerre többet is. Hajnali ezzel szemben még egy kávéfőzőhöz is úgy közelített, mint tűzszerész egy gyanús csomaghoz.
Pedig az elvárások őt sem kerülték el. Egy férjnek például tudnia kell megjavítani dolgokat. Egy apa vészhelyzetben is higgadt marad. Egy felnőtt ember képes felhívni az ügyfélszolgálatot anélkül, hogy csatakosra izzadna. Hajnalinak azonban valahogy mindennel gondja akadt. Főképp saját magával - hogy ne menjünk olyan messzire. Mert ha őt kérdezték volna, mik a legjellemzőbb tulajdonságai, olyanokat mondott volna, mint hogy gyáva, hipochonder, introvertált, és bizonyos helyzetekben annyira szerencsétlen, hogy az már szinte tehetségnek számít. Még szerencse, hogy soha senki nem kérdezte.
Papíron ugyan íróféle volt - színpadra alkalmazott regényeket, klasszikusokat, krimiket, horrort vagy tragédiát -, a való életben inkább a kisebb műfajokban mozgott otthonosan. Rejtélyes gyomorfájásokban. Kaján belső monológokban. Megalázó társas helyzetekben. És olyan jelenetekben, amelyek végén rendszerint bocsánatot kellett kérnie - olykor valamilyen géptől.
Mégis lehetett benne valami, ami miatt nehéz volt szigorúan elítélni. Talán mert minden szorongása, panaszkodása és ügyetlensége mögött ott lapult a szándék, hogy helyesen éljen. Hogy jó férj, jó apa, rendes ember legyen - még akkor is, ha ez többnyire csak félig-meddig sikerült neki.
De azért újra és újra nekifutott.

Text in Hungarian.

Hale had always felt life was miscast. Other people seemed born for leading roles. They assembled shelves without incident, managed parking meters on the first try, and updated their phones without wiping out every photograph of their children - often one-handed, sometimes while doing several other things at once. Hale, by contrast, approached even a coffee machine with the caution of a bomb-disposal expert.
Still, expectations applied to him as well. A husband should know how to fix things. A father should stay calm in emergencies. A grown man should be able to call customer service without getting drenched in sweat. Hale, however, struggled with nearly everything. Mostly himself, to put it mildly. Had anyone asked him to describe his defining characteristics, he probably would have listed cowardice, hypochondria, introversion, and in certain situations such painful cluelessness that it bordered on talent. Fortunately, nobody ever asked.
On paper he was a sort of writer - adapting novels, classics, crime fiction, horror, and tragedy for the stage - but in ordinary life he seemed more at home in smaller forms. Mysterious stomach pains. Sardonic interior monologues. Humiliating social encounters. And scenes that usually ended with an apology, occasionally directed at a machine.
Yet people rarely judged him too harshly. Perhaps because beneath the anxiety, complaints, and awkwardness lay a sincere wish to do right. To be a good husband. A good father. A decent man - even if he managed it only partially, and seldom with much grace.
Still, he drew a deep breath and gave it another try.