Viharjelzés

Csörsz István már az 1970–80-as évek ifjúsági szubkultúráinak krónikásaként olyan riportalanyokat szólaltatott meg, akiknek esélyük sem volt arra, hogy elmondhassák történetüket, véleményüket (Sírig tartsd a pofád, 1971, 1983; Elhagyott a közérzetem, 1986). 1989-ben szintén kényes témát talált: ekkor készítette el leendő 1956-os könyvének riportjait. A nyugalmazott katonák és szemtanúk ekkoriban még óvatosabban, megfontoltabban fogalmaztak, mint a rendszerváltás után. Nyoma sem volt önigazoló, hősködő vagy ideologikus megnyilatkozásoknak. A szövevényes katonai helyzetről hadászati és civil nézőpontból egyaránt árnyaltan meséltek, kerülték a túlzásokat, a találgatást vagy a készen kapott információkat. Annál erősebb a felidézett emlékek fölött érzett mély megrendülés, az áldozatok iránti részvét a Kossuth téri sortűz vagy a Rádió-ostrom tanúinak beszámolójában.
A kötet főszereplője, a Don-kanyart is megjárt Solymosi János 1956-ban alezredesi rangban szolgált, s Budapest hivatalos katonai védelmének kulcsfigurája volt. Kiváló megfigyelőképessége és szinte nyomdakész történetmondása nyomán nemcsak saját és közvetlen tisztjei szerepét érthetjük meg, hanem a katonai vezetés és a forradalmárok közti kommunikációs nehézségeket is.
Az igazságkeresés szándéka szövetségessé tette a mesélőket és a lejegyzőt. Csörsz már a korábbi riportkönyveiben kidolgozta az oral historyközreadásának saját, irodalmi módszereit. Az első riportok lejegyzését követő kontrollbeszélgetéseken ütköztette a nézőpontokat, s az agyonhallgatott vagy hivatalosan másként tárgyalt események közös, objektív tisztázása során összeadódott a több nézőpontú tudás. A civil szemtanúk szavai és a jegyzőkönyvi pontosságú katonai emlékezet kétszólamú, de mindvégig tényszerű, hiteles szöveggé rendeződik. A figyelmes olvasó sok új tényanyagot talál itt, bár egy riportkönyvnek nem lehet célja, hogy a levéltári adatok helyett tisztázza a máig vitatott történelmi eseményeket.